A népegészségügy az ismert reklámszlogenhez hasonlítható: annyi, amennyit beleteszünk. Alapjait az jelenti, hogy a magát közösségként definiáló nagy csoport – törzs, nép, nemzet – gondoskodni kíván tagjai egészségének megóvásáról, kiküszöbölve az olyan egészségkárosító hatásokat, amelyek kiszámítható módon fenyegetik. És félreértés ne essék, itt nem valami ködös, internetindukált „vakeráról” van szó. Népegészségügyi intézkedések már az ókorban is születtek, gondoljunk csak Róma csatornázására, és ide tartoznak azok a középkori szabályok is, amelyekkel járványok idején elrendelték a holttestek elégetését vagy a betegek elkülönítését.

És ilyen volt a hajókon a hordókban tárolt savanyított káposzta, amelyből a tengerészeknek kötelező volt fogyasztaniuk. A skorbut mibenlétéről, okáról akkor még nem sokat tudtak ugyan, ám tapasztalták, hogy a káposztaevés megakadályozza a betegség kialakulását. Az orvostudomány fejlődésével azután megjelentek a nem tapasztalati alapon született általános népegészségügyi intézkedések is. A 19. században pedig már társadalmi szintű rendelkezéseket hoztak, így a városi, vármegyei tiszti orvosi szolgálat az államigazgatás szerves részeként látott el bizonyos népegészségügyi feladatokat.

A népegészségügyi feladatok az idők során egyre csak szaporodtak azokon a helyeken, ahol a nép egészsége fontos kérdéssé vált. A tennivalók persze nagyban függtek és függenek ma is az ellátandó terület földrajzi helyzetétől, lélekszámától, az adott lakosság szokásaitól és genetikai gyökereitől is. Más feladatokat pedig a társadalom szerkezetéből, történelméből kiindulva kell elvégeznie a népegészségügynek.

Szinte beleivódott a köztudatba, hogy Magyarország népe „beteg”. Bizonyos nyavalyák, hajlamok valóban gyakrabban fordulnak elő nálunk, de ez nem ok, hanem következmény, hiszen a betegség nem genetikai sajátossága a magyaroknak, nem fátum, ami ellen nincs gyógyír. Más kérdés, hogy az évszázados örökség, a számos lelki baj nagy része valóban hordoz testi kockázatot.
 

Az egymás iránti közömbösség, az elesettek iránti közöny, a problémák rossz kezelése sok emberben hoz létre torz személyiséget, amely idővel önálló betegséggé válik, és fizikai tüneteket produkál. Nem iszunk, nem dohányzunk többet, mint mások a világ bármely részén, mégis bizonyos nyavalyák halmozottan sújtanak bennünket, pedig nem büszkélkedhet egyes népegészségügyi gondok leküzdésében a többi volt K+K ország sem. Az öngyilkosságok száma például magasabb a volt Monarchia területén, mint mondjuk Németországban.

Népegészségügyi program már több is készült az idők során. Ilyet nem nehéz megírni vagy meghirdetni. No de megvalósítani! Csakhogy erre is van követhető példa. A finneknél fordult elő, hogy az asszonyok a minisztérium elé vonultak tüntetni azért, mert férjeik túl korán haltak meg. A tárca végül hosszú távú programot dolgozott ki, amelynek végrehajtását a következő kormányok állhatatosan folytatták. Gondoskodtak arról, hogy a forgalomba kerülő alkoholnak kiváló legyen a minősége, ócska italt azóta sem lehet kapni.

Igaz, ott nem sivítozik az ellenzék, nem kiabál diktatúrát, hanem a program előnyeit üdvözli. De más is történt: az iskolások szakemberek által ellenőrzött reggelit, ebédet és uzsonnát kapnak a napi testmozgás lehetősége mellett, így a gyerekekbe beleivódtak a helyes életmód elemei. Az észak-karéliai program eredményei tizenöt-húsz év múltán mutatkoztak meg, akkorra a finnek átlagos egészségi állapota látványosan javult, és most is tartják magukat. Programjuk véghezvitelének szándéka ma is példaértékű lehet bármelyik ország számára, feltéve, ha le akarja vetni a betegség stigmáját.

Egy hatásos népegészségügyi program alapfeltétele az – amint látszik a finnek példáján –, hogy saját népéből induljon ki, a helytelen szokásokat ne büntetni, hanem áthangolni akarja, és ne csak az okozatot kezelje, hanem az okot is szüntesse meg. Egy sebész sem zokoghat rá a daganatra, hanem a beteg beleegyezése után kíméletlenül és nagy szakértelemmel el kell azt távolítania. A jobbításra nálunk is megvan a társadalmi akarat, a beleegyezés.

Ha a számokat nézzük, akkor még hosszú ideig azt fogjuk látni, hogy nemzetünk egészségi állapota rosszabb, mint szomszédainké. Egészségügyi rendszerünket tehát még sokáig erre az adottságra kellene méretezni. Amíg nem csitulnak az okok, addig elsődleges feladat a már megbetegedett emberek tisztességes gyógyítása. Ha viszont legyintünk, és azt mondjuk, ez túl nagy falat nekünk, akkor gyermekeink és unokáink majd azt tapasztalják, hogy hiába jutnak ki magyarként a világ bármely országába, még sokáig hordják magukkal a kockázatot.

Akik pedig itthon maradnak, nem tehetnek mást, mint hogy megvárják, amíg eljutunk arra a szintre, hogy szembe tudunk nézni saját adottságainkkal.

Niczky Emőke