Aki naplót ír, és visszaolvassa korábbi bejegyzéseit, gyakran szembesül azzal a jelenséggel, hogy egy adott eseményt jóval közelebb („mintha tegnap történt volna”) vagy távolabb („ezer éve…”) helyez a múltban. Az idő teljesen másként telik a hétköznapokban, mint nyaraláskor: az eltelt időt az elménk másként érzékeli kellemes élethelyzetekben és kellemetlen tevékenység, pl. sorban állás közben. Az időérzékelés furcsaságait járja körbe Claudia Hammand brit ismeretterjesztő író, rádiós közelmúltban megjelent könyve.

Az agy elképesztő rugalmasságra képes az idő érzékelésében, halálos félelemérzet esetén például lelassítja az eseményeket: az autóbalesetek filmes ábrázolásából unalomig ismert lassított felvételeket a valóságban is így élik át az elszenvedők.

Kevésbé sokkszerű, de az átélő számára félelmetes történések is képesek lelassítani az időt: ha egy adott fóbiában (pl. arachnofóbiában) szenvedő pácienst arra kérnek, figyelje adott ideig félelme tárgyát (egy pókot), akkor visszaemlékezve rendszerint túlbecsüli a borzongással töltött időt. Kezdő ejtőernyősök arról számoltak be, hogy mások ugrását igen rövidnek, sajátjukat viszont elképesztően hosszúnak érezték.

Ahogy öregszünk, egyre rövidebbnek tűnnek az évek

Az öregedés folyamatában egyre sebesebbnek érezzük az idő múlását, ennek magyarázatára többféle teória létezik. Az egyik egyszerű matematikai összefüggésre épít: egy év elmúlását rövidebbnek érzékeli egy negyven éves ember, aki addigi életének egynegyvened részével lett idősebb, mint egy nyolcéves gyermek, aki egynyolcad résznyi életidőt hagyott maga mögött. Bár logikusnak hangzik, mindennapi szinten mégsem ad választ minden kérdésre ez az elmélet: egy negyvenéves ember sem érzi egy adott napját egy pillanatnak, és ugyanúgy cammog vele az idő, ha kénytelen egy napot reptéren várakozással tölteni.

A másik elmélet az élet általában gyorsabbá váló tempójával magyarázza a jelenséget, ezért érezhetjük a múltbeli történéseket - beleértve magát az idő múlását is - lassabbnak.

Idősebb korban azonban a kutatások szerint még összetettebb a múlt felfogása: a múlt évtizedben bekövetkezett eseményeket a nagyon közeli múltba, a tíz évnél régebbieket az indokoltnál távolabbra helyezi az agy. A jelenségre a legvalószínűbb magyarázat a Norman Bradburn által 1987-ben kidolgozott hipotézis, amely azt mondja, hogy az emlékeinket aszerint érezzük közelinek vagy távolinak a múltban, hogy mennyire tisztán vagy ködösen emlékszünk azokra.

Vakáció idején vágtat az idő

Rendkívüli életszakaszokra és eseményekre élesebben emlékszünk, és azokkal kapcsolatban másképp érzékeljük az idő múlását is. A legtöbb ember idősebb korában is a 15-25 éves életkor közötti időszakra emlékszik a legélesebben: ebben az életszakaszban sűrűsödik a legtöbb „első” élmény: az első szerelem, az első szexuális együttlét, az első munkahely, stb.

További „időugrást” jelentenek a vakációk: a szakemberek nyaralási paradoxonként utalnak arra a jelenségre, amelynek következtében úgy érezzük, villámgyorsan elrepült az idő, utólag visszaemlékezve viszont a valósnál hosszabbnak érezzük a kikapcsolódás idejét. Egy lehetséges magyarázat Daniel Kahneman elméletére alapszik: felfedező énünk és emlékező énünk egyensúlyát borítja fel a nyaralás élménybombája, ennek következtében alakulhat ki a kettős időérzékelés. Szerencsére a nyaralás okozta hatást nem tudja megszokni az agy, így újra és újra átéljük az idő furcsa, kettős, de kellemes érzékelését.