Sonja Lyubomirsky tudja, mi a boldogság. Vagy nem fél megkérdezni.

A kaliforniai egyetem pszichológia professzora eldöntötte, megmutatja az emberiségnek, hogy miből áll a boldogság, és hogy lehet hozzá közelebb kerülni. A How of Happiness (Hogyan legyünk boldogok)  után most megjelent a The Myths of Happiness, mely magyarul Boldogságmítoszok címmel érhető el a könyvesboltokban. Vigyázat, mert a borítón sugárzó amerikai felhőtlen mosolya csal. Az önboldogító praktika nem feltétlen válik be a rendszerváltás óta tanulgató magyaroknak.

Pedig végre ezen a terhelt, pesszimista vidéken is felcsillant a remény - legalábbis a duzzadó spirituális könykínálat tekintetében, hogy megvalósulhatnak az álmaink, a pozitív gondolkodást már majdnem sikerült beépíteni a napi rutinba: reggel szembedícsérjük magunkat a tükörben, alvás előtt pedig próbáljuk nem feledni a fókuszálós gyakorlatokat. Még ha sokaknak fáj is Trianon, a magára valamit adó önlélek-búvárnak polcán kitüntetett helyet foglal el a Secret (Titok) című biblia, ami azt tanítja, hogy kívánjunk csak bátran, minden valóra válhat.

Téveszmék a boldogságról

A Boldoságmítoszok viszont lerántja a leplet. Ott folytatja, ahol az amerikai filmek abbahagyják: a vágyott cél elérésének másnapján, amikor visszaáll a hétköznapi rutin, amikor már nem rózsaszín a köd, vagy éppenséggel, amikor elsötétül a világ, és villámként csap le egy rossz hír. A mindent elsöprő, örökké tartó szerelemre, a fáradhatatlanul romantikus házasságra és a tartós egészségre vágyók kíméljenek!

Lyubomrisky állítólag több ezer emberrel készített interjút, hogy levonja az amerikaiktól oly távol álló következtetését: a boldogság illúzió, az álmodozás helyett pedig inkább fogjuk vissza vágyainkat, akkor elkerül minket a csalódás. A szerelem ugyanis elmúlik, a pénzzel vett javak unalmassá válnak, a diagnózis pedig egyszer úgyis pozitív lesz. Ha erre nem készülünk fel lelkileg, az örömnél sokkal nagyobb lesz a bánatunk az elvesztett, vagy meg sem talált, boldogság miatt.

A doktornő kutatásai szerint a legnagyobb üdv sem tart tovább két évnél, sőt minél nagyobb az eufória, annál mélyebb utána a gödör. Az üzenetet kapisgáljuk: a buddhisták, a jezsuiták, de még a svábok is ezt vallják, a magyar gyerekek pedig eleve úgy nőnek fel, hogy sírás lesz a vége.

Akkor mit kell tennünk?

Hiába keressük a választ, az írónő már a bevezetőjénél ellentmondásba kerül önmagával: megállapítja ugyanis, hogy akik nagy fájdalmakon mentek keresztül, azok sokkal boldogabbak. De hát nem épp az a könyv missziója, hogy mindkettőt nagy ívben el kell kerülni? A vágyait egyre inkább szégyellni kényszerül az olvasó, de ez még csak a kezdet. Lyubomirsky egy kísérlet "megdöbbentő" eredménye után azzal fenyegeti az emberiséget, hogy ha nem hagy fel a méregetéssel, és az irigységgel, akkor soha nem lesz jó senkinek. Az összehasonlítás szocializációs csökevénye ezennel megérett a pusztulásra.

Az említettett teszt során egy bábjátékot kell előadni az alanyoknak több csoportban, némelyiküknek azt mondták a végén, hogy jól sikerült, némelyiküknek, hogy borzasztó volt, egyeseknek viszont elárulják, hogy a másikok sokkal jobbak, avagy sokkal rosszabbak voltak. Mi sült ki ebből? Boldogok csak azok voltak, akiket megdícsértek, ám, amin kikészült a doki: a legboldogtalanabb embereknek a kudarcba fulladt bábjátékozás után csak az jelentett vigaszt, ha megtudták, hogy a másik alany még rosszabb volt náluk.

Lesajnálja a kárörvendő pácienseket az írónő, amit már a magyar fordító sem bír szó nélkül: „a szerző úgy tesz, mintha elfeledkezne evolúciós örökségünkről, melynek hatására minden főemlős csak hierarchikus társadalmi csoportban tud élni, ami óhatatlanul maga után vonja, hogy másokhoz kell mérnie magát” – kotyog bele a kritikus fordító, majd lábjegyzetében azt is az okfejtés hiányosságként említi, hogy csak kivételként emlegeti a szerző a csuklyásmajmok vislekedését, melyek között ugyanúgy nyakon csíphető a féltékenység-e vállfaja.

A doktornő elméletei több helyen is sántítanak. Hisz az egész könyv arra épít, amit a boldogtalan, ám a másik sikertelenségéből erőt merítő bábjátékos átél: hogy végülis annak sem olyan jó, aki boldog, mert legalábbis két év múlva biztos elborul a kedve. Ennyi időben rögzíti a kutató a boldogság maximumát, legyen az szerelem, vagy a világ legjobb állásának megcsípése: a Google-nál dolgozóknál például azt figyelték meg, hogy a jó dolgukban is elkezdenek keseregeni: már megint rák az ingyenebéd! Felháborító! A pszichológia nyelvén ezt hedonikus adaptációnak hívják: vágyunk a legjobbra, de amikor megkapjuk, hosszabb-rövidebb idővel teljesen értéktelenné válik.

Szerinte a bérlők például sokkalta boldogabbak a lakástulajdonosoknál, mert utóbbiaknak több fejfájást okoz a tulajdonuk, és annak rendben-, illetve karbantartása. Majd azt tanácsolja: „aki nem engedheti meg magának azokat a dolgokat, amelyek örömet okoznak, szórakoztatnak, vagy megkönnyítik a mindennapi életet, jobban jár, ha kölcsönveszi őket” – , de a következő fejezetet meg azzal kezdi, hogy az öt éve elhúzódó gazdasági válság remélhetőleg mindenkit megtanít arra, hogy jobban megbecsüljük azt, amink van, és változtassunk hozzáállásunkon. Most akkor melyik: mondjunk le a tulajdonról, kérjünk kölcsön, vagy elégedjünk meg a mostani helyzetünkkel, és hozzuk ki belőle a legjobbat. Végül mindig az utolsóra lyukad ki Lyubomirsky, csak kissé nyakatekert logikával.

Betegség és öregség ellen

Külön fejezetet szán a szerző a betegségben és öregedésben szenvedőknek, feldolgozási sémákat ajánlva minden eshetőségre: a súlyos diagnózis esetében például az aktív változtatás, az éber várakozás illetve az elfogadás magatartásai közül válogathatunk attól függően, hogy mik a túlélési esélyeink. Bármelyik is vonatkozik a boldogtalan olvasóra, a cél ugyanaz: megtalálni az élet értelmét, és lehetőleg minél hamarabb társra találni a bajban. Az írónő valahogy elfelejtette, hogy a könyve első részében még azt a mítoszt próbálta megdönteni, hogy addig nem lehet valaki boldog, amíg nincs valakije.

Mégis kapunk egy olyan tanácsot, amin érdemes elmerengeni. Nem csak az összehasonlítgatást, hanem a problémákon való rágódást is száműzni kívánja mindenki életéből a szerző, ez pedig megszívlelendő lenne a rákos megbetegedésekben listavezető magyaroknak. A múlton viszont ne rágódjunk! című fejezetben segíteni próbál túllépni a mérgező hatású, régmúlt dolgokon. Viszont azt is leszögezi, hogy a feldolgozáshoz és túllépéshez szükségünk van a múltra, hogy a jelenben és a jövőben „boldogabbak” (bármit is jelentsen ez) legyünk. Szerinte úgy kell töprengeni, hogy ne legyen káros: azaz nem szabad letüdőzni. Ne legyenek körkörösek, betolakodóak, neurotikusak és kontrollálhatatlanok a gondolatok, helyette viszont elemzők, filozofikusak, kíváncsiak, intellektuálisak.