Mi az az "orvosgyógyszer"?

Bálint Mihály, a híres orvos és pszichoanalitikus Az orvos, a betege és a betegség című, megjelenése (1957) óta töretlen népszerűségnek örvendő könyvében az orvos és betege közötti kapcsolat jelentőségét elemezte, és bevezette az „orvosgyógyszer” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy az orvos – vagy más gyógyító szakember – személyiségével és viselkedésével maga is „gyógyszernek” tekinthető. Bálint szerint a gyógyító kapcsolat minősége kiegészíti a gyógyszeres kezelést: ha jó a kapcsolat, a felírt gyógyszer vagy egyéb terápia is jobban hat, jobban gyógyul a beteg. Bálint felhívja a figyelmet, hogy mint más terápiás szereknél , az „orvosgyógyszer” esetében is figyelni kell a megfelelő „adagolásra”  és a „mellékhatásokra”. Azaz a gyógyító kapcsolat akkor fejti ki leginkább a hatását, ha a beteg személyre szabottan a neki épp megfelelő időt, tájékoztatást, információt, törődést és gondoskodást kapja a szakembertől.

Az „orvosgyógyszer” mint placebo

Az „orvosgyógyszer”, azaz a jó minőségű gyógyító kapcsolat egyfajta placebóként – a valódi terápiás hatást helyettesítő, kiegészítő eszközként – is felfogható.

Pár évvel ezelőtt nagy figyelmet keltett a Harvard Egyetem orvoskarán végzett kísérlet, melyet Ted Kaptchuk professzor, a placebóhatás híres kutatója végzett. Irritábilis bélszindrómában szenvedő betegeket színlelt akupunktúra-kezelésnek vetettek alá. Az akupunktúrás tűhöz hasonló eszközt alkalmaztak, de valójában nem is érintették a betegek bőrét. A kísérletben részt vevő betegeket úgy tájékoztatták, hogy valódi kezelésen vesznek részt.  Két csoportra osztották őket: az egyikben a páciensek egy nagyon kedves, odafigyelő, empatikusan kommunikáló szakembertől kapták a „kezelést”, míg a másik csoportot egy szakszerű, de csak a technikai részletekkel foglalkozó, keveset kommunikáló, a betegek érzelmi igényeivel nem törődő kolléga látta el. Annak ellenére, hogy valódi akupunktúrás kezelés nem történt, a betegekkel törődő, jól kommunikáló szakember által „kezelt” páciensek 62 százaléka javulásról számolt be. Ugyanannyian, mint akiknek az irritábilis bélszindrómáját gyógyszeresen kezelték! Ezzel szemben azok, akiknél a kommunikációval nem törődő szakember végezte a színlelt akupunktúrát, csupán 28 százalékban említették a későbbiekben, hogy pozitív hatása lett volna a „kezelésnek”. Az odafordulás, a páciens érzései, problémái iránti érdeklődés és a megfelelő kommunikáció tehát több mint duplájára növelte egy olyan kezelés hatását is, ahol az egyedüli hatótényező maga a kapcsolat, azaz az „orvosgyógyszer” volt.

Miként jön létre ez a hatás? Ha a beteg bízik a szakemberben, nagy valószínűséggel bízni fog a gyógyulásban is. Ez a bizalom vagy hit arra indítja, hogy a kezelés során a javulás, a gyógyulás pozitív jeleit figyelje magán. Akár a legapróbb gyógyulási jelek észrevétele is pozitív visszajelzésként hat, és azt a megerősítő üzenetet küldi a beteg számára, hogy a javulás útján van, s érdemes további pozitív jelzéseket keresni. Mindez megnyugtatólag hat, csökkenti a stresszt, a szorongást, az aggodalmat is, ennek pedig a pozitív érzelmi hatáson túl a testi működésekre is jó hatása lesz. A pozitív megerősítések láncolata indul be: a beteg egyre inkább úgy érzi, hogy érdemes bízni a szakemberben, követni az általa előírt terápiát, életmód-tanácsokat – és így is fog tenni.

Gazdasági hatások?

Az utóbbi években egyre több kutatás látott napvilágot, melyek a jó minőségű gyógyító kapcsolat gyógyulási és egészségmutatókban jelentkező hatásait bizonyították. A jó színvonalú gyógyító kapcsolatnak – mint minden jó személyközi kapcsolatnak – közvetlen stressz-csökkentő hatásai is vannak. Az ellazultabb, kevésbé stresszes, nyugodtabb helyzetekben jobban oda tudunk figyelni a másik által közölt információkra, és szívesebben is emlékszünk vissza azokra. Amerikai kutatók több orvos pacientúráját vizsgálva kimutatták, hogy a „betegközpontúbb” – azaz a beteg igényeire, érzelmi állapotára jobban odafigyelő – orvosok betegei az egészséges életmódról szóló megbeszélés és tájékoztatás után sikeresebben tudták csökkenteni vérnyomásukat és vércukor-szintjüket. A betegközpontú kezelés hatékonysága gazdaságilag is megmutatkozik.

Egy 2011-ben, szintén az Egyesült Államokban végzett felmérés szerint kevesebb laboratóriumi vizsgálatra, szakorvosi felülvizsgálatra és kórházi beutalásra került sor azon betegek körében, akik az orvosukat odafigyelő, empatikus, jó kommunikációs készséggel rendelkező szakembernek gondolták, és a kapcsolatukat jónak ítélték. A költségcsökkenés abból adódott, hogy a jobb kapcsolatban lévő betegek jobban odafigyeltek magukra, a kezelési előírásokra, az életmódjukra, így kevesebb egészségügyi szolgáltatásra volt szükségük. Továbbá a jobb kapcsolatban lévő betegek nyíltabban kommunikáltak a szakemberekkel, őszintébben elmondták a problémáikat. Az orvosok ennek következtében pontosabb diagnózist tudtak felállítani (nem kellett felesleges vizsgálatokra küldözgetni a beteget), és hatékonyabb döntéseket tudtak hozni – közösen a pácienssel.

Az „aktív” beteg

Ahhoz, hogy jól működjön egy kapcsolat, természetesen nem elég, ha csak az egyik fél mutat odafordulást, empátiát, törődést – nagyon nagy szerepe van a másik fél hozzáállásának, viselkedésének is. Manapság, amikor az emberek egyre tudatosabbak az egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatban és egyre jobb ellátást várnak, azt csak úgy érhetik el, ha maguk is aktív résztvevői a kezelésnek. Több kutatás is igazolja, hogy azok a betegek, akik nemcsak passzívan várták, hogy „meggyógyítsák” őket, hanem érdeklődést mutattak saját állapotuk iránt és partnerként vettek részt az orvossal való kapcsolatban, sokkal jobban gyógyultak, mint a hagyományos tekintélyelvű mintákat követő, passzívabb társaik.

Már Bálint Mihály is foglalkozott azzal, hogy a szakembertől való túlzott függőség, az orvosgyógyszer „túladagolása” ártalmas is lehet, lassíthatja a gyógyulást. A beteg akár hosszú távon is függővé válhat orvosától. Ilyenkor látszólag jó a kapcsolat, hiszen a páciens ragaszkodik az orvoshoz, és úgy tűnik, mindenben követi az előírásokat. Azonban a túlzott függőség, az önállóság feladása meggátolhatja az aktív megküzdésben, az önmagára való odafigyelésben – és így végső soron a gyógyulásban. 

Meg kell találni tehát a helyes arányokat – azt a kapcsolati egyensúlyt, amelyben szakember és beteg egyaránt a legjobban érzi magát, és a legtöbb energiát tudja mozgósítani a gyógyításra és gyógyulásra. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha mindkét fél aktív partnerként igyekszik részt venni a kapcsolatban.


A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2014. 4. számában, az Orvosi kommunikáció c. sorozat első tagjaként.

Dr. Csabai Márta