A Facebookon találtuk azt a csoportot, amely a kómás betegek ápolására és a kóma utáni rehabilitációs problémákra fókuszálva jött létre. Feladatuk szerint azokat a látogatókat fogják össze, akiknek családjában egykor zajlott már kómás beteg ápolása, rehabilitációja, vagy jelenleg is zajlik. A csoport segítségével jutottunk el Lászlóhoz (hívjuk így), illetve László egyik családtagjához, aki fájdalmas őszinteséggel számolt be a családjukban történt tragédiáról és a fiú gyógyulási folyamatáról.

Illusztráció

A diagnózis: agyzúzódás

A 21 éves, egészséges, tökéletesen karbantartott szervezetű, rendőrként dolgozó fiatal fiú 2011. október 9-én szenvedett autóbalesetet. Egy villanykarónak csapódott az autójával, rajta kívül senki sem sérült meg.
A kétségbeesett családtagok pillanatok alatt a helyszínen voltak, a fiút a mentőben sokáig stabilizálták.
A kórházba érve azonnal megműtötték a tüdejét, mert tüdőkárosodást és agykárosodást diagnosztizáltak. "Agyzúzódása van" - közölte a műtős doktornő a családdal. Az életben maradás kérdésére az orvosi válasz még a baleset napján: szinte semmi esély...
A műtét után lélegeztetőgépre került az intenzív osztályon, ahol egy sima ágyra fektették. Antidecubitus matrac nincs. Akkor még mi sem tudtuk, mennyire nagyon kell ez a matrac, hogy a felfekvések milyen hamar ki tudnak alakulni. A kórházban van elvileg ilyen matrac, mégsem került elő.
A család minden nap bejárt, felváltva. A családtagok jelenlétére, beszédére, biztatására megemelkedett a pulzus, ez a baleset után 1-2 héttel volt megfigyelhető. Addig semmi, és az orvosok sem tudtak semmi biztatót mondani. Amikor az agyi CT-ről kérdezgettük őket, a válasz az volt "Nem csinálhatjuk sűrűn, drága vizsgálat, százezres tétel." Tehát nem tudtuk pontosan, hogy az agyban a nyomás csökken-e, vagy mennyire duzzadt az agy.

Miért nem ébred fel?

Közben már elérkezett az idő, hogy a mesterséges altatásból fel kellene ébreszteni a nővéreknek/orvosoknak. Megvonták a szert, és kellene nyitogatnia a szemét. De semmi. Kitartó próbálkozások zajlottak napokig, hetekig. Az ágyat körberagasztgattuk fotókkal, a fülébe telefonról szóltak a szeretett, megszokott zenéi. A képeket azért javasolták, hogy érezze, nincs egyedül, és ha kinyitja a szemét, rögtön a családját lássa.
Nehéz napok voltak, mikor nem nyitotta ki a szemét, pedig vártuk. Közben 1-1 orvost sikerült "elkapni", őket kérdezgettük - de ugyanazt ismételgették -, arra próbáltak felkészíteni minket, egyáltalán nem biztos, hogy valaha fel fog ébredni. Súlyos agykárosodásnál semmi sem biztos. Az agyban nagy volt a nyomás, ennek ellenére nem műtötték meg. Egy vidéki, megyei kórházban voltunk mellesleg, az elejétől. Mikor hetekig semmi javulás, és a pillanatnyi állapotról való tájékoztatást is úgy kell a családtagoknak összecsipegetni, megfordult a fejünkben, hogy másik kórházat kellene választani.

Bújtuk az internetet, kórházakat kerestünk, orvosok névlistáját lapoztuk, telefonszámok keresése, millió telefonálás. A felhívott orvosok meghallgattak minket, és biztosítottak arról, hogy a megfelelő helyen van a beteg, a kollégák biztosan jól ellátják, különben is, kómás beteget nem lehet szállítani, komoly ellátás szükséges hozzá.

Felfekvés és gégemetszés

Közben lezajlott egy gégemetszés, szondán táplálták Lacit. A kilók meg kezdtek leugrálni a jó 90 kg-os testéről. A gyógytornász napi egyszer járt az intenzívre, átmozgatta a tehetetlen testet, és a család is próbálta lábát-kezét, hogy elkerüljék a felfekvéseket. De csak kezdtek előjönni. A legkényesebb területek a sarkak, könyökök és a fenék volt.

Aztán valahogy novemberben, ahogy gyógyult a tüdeje, már sikerült levenni a lélegeztetőről apránként. Az intenzíven szóltak: most már ki fog kerülni az osztályról. Összenéztünk: "Már???" Igen. Az elfekvőbe helyezték tudattalanul, ahol többnyire hajléktalanok és idős emberek ellátása folyik. Volt, hogy halott ember volt letakarva a szobában, amikor látogatni mentünk. Aztán karácsony előtt egyszer csak nyitogatni kezdte a szemét. Résnyire, csak az egyiket. De a tekintete egyenes volt. Ez volt napokig. Nagyon hosszú folyamat az ébredés. A szerencsésebbeknél "csak" hosszú.

Illusztráció

Keserves sírás és görcsök - ez az ébredezés

Teltek a hetek. Karácsonykor már rápillantott a fenyőágra, amit feldíszítettünk, de vissza is merült az álomba. Képekből készítettünk videót, laptopon bevittük. Sírt, ahogy nézte, mi azt hittük, a nézése teljesen tudatos, de még mindig nem teljesen volt fönn. Tudnillik váltakozó állapotok vannak. Görcsös rohamai is voltak, az egész teste megfeszült-elernyedt. A hangok, amelyeket ki tudott adni, csak nyögések voltak. Még mindig gégemetszése volt, nem is tudott volna beszélni.
Más volt, dühkitörésekkel, sok keserves sírással, sok alvással. Még mindig nem volt észnél. Ez még nem az ébredés volt, csak ÉBREDEZÉS. December végén. És előre elárulom, február közepéig tartott.

Januártól beindultak a dolgok: papírra írtunk egyszerű kérdéseket... Tud-e egyáltalán olvasni? Ez ne legyen egy kómából ébredezőnél egyértelmű kérdés? Próbálkoztunk sokféle módon, hogy megtudjuk, mit tud, mit nem: Szorítsd meg a kezem, ha ezt el tudod olvasni...
Vagy vittünk labdát és kértük: kövesd a szemeddel! Ekkor arra képes volt (januárban), hogy válasszon 2 joghurt közül. Arra nézett, amelyiket szerette. Közben voltak merengések, és hallucinációszerű kiáltások, "hisztik". Pépesített húslevest vittünk a tápszer mellé, pépesített gyümölcsöket, hogy ne fogyjon tovább. A végén a 90 kg-ból 50 kg körüli lett a súlya.

Összetartott a család

Sokba került a bejárás, de megvette a család az antidecubitus matracot. Az elfekvőben volt, aki nem látott  még ilyet. Kezeltük a felfekvéseket, mert azok nagy problémát jelentettek. Fodrász jött a családból, hajat nyírtunk, ott az ágyon. Nem volt egyszerű. De rengeteget beszéltünk és biztattuk, meggyógyul.
Január-februárban már sírt, ha eljöttünk tőle, de semmi komolyabb kirívó reakció. Csak a nyugtalanság, na az persze volt. Sokat aludt, de tv-t vittünk be, mert az osztályvezető orvos azt mondta, nem lehet tudni, mitől tér vissza a tudata.

Illusztráció

Az édesanyja hazavitte

Pelenkázni kellett természetesen, de februárban már az édesanyja haza tudta vinni. Ez hatalmas megterhelést jelentett számára, de nem volt elégedett fia ellátásával, se a fürdetésével, se az etetésével, így táppénzre ment saját betegségével. Gerincsérve van, és a másik fiával felváltva gondozták, pelenkázták, etették gyomorszondán keresztül. Tették, amit kellett.

Laci a baleset előtt imádta a hangos zenét, gondoltuk, próbáljuk ki. Ettől azonban bepánikolt, kiabált és tágra nyitotta a szemét. De ez is egyfajta reakció volt, mi ennek is örültünk, hiszen próbáltuk kizökkenteni. Ez az egész persze a család hangulatára is rányomta a bélyegét: szinte kicserélődött mindenki, búskomorság, depresszió ütötte fel a fejét. Az élet, a "normális" élet kis időre megszűnt. A szoba mini kórházzá vált, ahol a háziorvos gyakori vendég volt. Csak rá lehetett számítani otthon.

Erről nem beszél senki: megváltozott a személyisége

Megint hetek, aztán hónapok teltek el. Sok dolog nem változott. Mikor kezdett jobban fenn lenni (mint mikor egy részeg józanodik, olyasmi), a régi tulajdonságai megváltoztak. Gyerekes volt, irigy, a mimikája is más lett. Nem ő volt. Küzdöttünk, mert dührohamok jöttek, csúnya káromkodás (ami előtte nem volt jellemző). Mindenki el volt keseredve. Emellett falánksággal ébredezett. Minden édességet, minden mennyiségben falta. Nagyon furcsa volt ez az erőszakos, habzsoló evés. Hónapok alatt múlt csak el, mint a káromkodás, mint a csúnya beszéd. Emellett elfelejtette az illemet, megváltozott a személyisége, akadékoskodóbb lett, és további akadály, hogy a szavak jelentése kiesett  nála (néhány), szűkült a szókincse és lassúbb lett a gondolkodása.

A jelenlegi állapot 

Sérült a mozgásközpont, így az egyensúlyát elvesztette egy időre, ami a mai napig (3 év) kemény munkával kezd csak visszajönni. Flabelos, gyógytornász, mágnesterápia Budapesten, mindenféle edzőgép beszerezve. A beszéde még néha alig érthető, a munkahelye várakozó állományba helyezte, vagyis a jelenlegi állapotban nem képes ellátni a munkáját.

Ma már egyedül közlekedik a lakásban, vagyis jár, eszik, fogat mos, de a fürdőkádba beülni csak segítséggel tud. Otthonról sem tud egyedül kimozdulni.
A kifejezőkészsége írásban sokkal változatosabb, mint szóban, de kezdetben ugyanazokat a sablonmondatokat használta kommunikációra. A viselkedése más lett: a személyisége részben megmaradt, részben változott.

Mi azt figyeltük meg, hogy itthon, ahol szeretetteljes és bensőséges gondozásban volt  és van része, sokkal gyorsabban és többet fejlődött, mint az intézményi rehabilitáció alatt.

Pelenka már régóta nem kell, eleinte persze szobavécézéssel indult ennek a területnek a fejlődése, kacsába vizelt, de segítséggel sétált rengeteget, és futópadon is erősödött.

Tiltakozás a részéről volt bőven, mert a kómából felébredt betegek akaratereje és kitartása nem egy egészséges emberhez fogható, de ma már magától edzi magát, önszántából. Régen rengeteg veszekedés volt emiatt, hevesen tiltakozott.

Egy dolog súlyosbítja a helyzetet: a memóriazavar, ami általában jellemző a kómából ébredt fejsérülteknél. Fontosabb dolgokra emlékszik, a baleset előtti dolgokat is beleértve. De sok minden kiesik és a rövidtávú memória is sérült Lacinál. 

Itt tartunk most, és mindez sokkal több, mint amivel a baleset napján biztattak minket. Laci köztünk van és gyógyul. De el kell fogadnunk, hogy a gyógyulás rendkívül lassú, évekig tartó folyamat, ahogy azt is, hogy lehet, lesznek veszteségek is.