Az egyetemről kikerülve - szerencsés esetben, ha van párjuk - sok nő választásra kényszerül: építse a karrierjét és arassa le a tanulmányainak és a belefektetett energiájának a gyümölcseit, vagy szüljön gyermeket és tovább csúsztassa a jól megfizetett és tanulmányainak megfelelő pozíció betöltését.

Sok esetben éppen akkor ajánlanak előléptetést és kecsegtetnek egy jobb élet lehetőségével, amikor jelez a biológiai óránk és mi nők már inkább babáznánk.
Ilyenkor sokan döntenek úgy, hogy nem vállalják annak a kockázatát, hogy elveszítsék az addig kivívott és kemény munkával megszerzett pozíciójukat a cégnél.

Mi történik azokkal, akik mégis anyai ösztöneik hívó szavának engednek és vállalják a gyermeket?
Vannak, akik megegyeznek a munkaadójukkal, vagy épp saját vállalkozóként hozzák meg azt a döntést, hogy 6 hónap - 1év múlva visszatérnek a dolgos hétköznapokba.
Vannak, akik gyermekükkel maradnak az engedélyezett maximális ideig és leadnak egy picit a kiesett jövedelem miatt az életszínvonalukból.

Hogy mi a helyes út és döntés, azt nehéz megmondani.
Véleményem szerint minden nő érzi magában az anyává válás érzését. Mindenki ösztönösen érzi, neki mi ad valódi boldogságot: a gyermek vagy a karrier. E mögött értékrendbeli kérdés is állhat, mi a prioritás az életemben. Mi fontos nekem?  A család vagy a munka?

Személy szerint én nehezen tudom elképzelni, hogy egy nő azért született e világra, hogy egy multinacionális cég gyarapodásáért küzdjön, éjt nappallá téve dolgozzon. Ennél többre vagyunk hivatottak.
Ha arról van szó, hogy mennyi időt töltsünk a gyermekünkkel otthon, akkor a válaszom: a lehető legtöbbet! A gyermekünk lelki fejlődéséhez nagyobb szükség van egy szerető és gondoskodó anyára és apára, mint átlagon felüli anyagiakban mérhető életszínvonalra.

A bennünk szunnyadó anyát nehéz megszólítani. De felmerül a kérdés, hogy vajon miért? Mit nem kapott meg az a nő, akiben nem ébrednek fel az anyai ösztönök? Milyen mintát látott a saját édesanyától?
Csak az a nő képes meghitt anya-gyermek kapcsolatra, akinek ilyen viszonya volt a saját anyukájával. Ennek megváltoztatásához fejlett önismeret szükséges.
Amikor szembenézünk önmagunkkal, a múltunkkal, a mintáinkkal egyszer csak minden a helyére kerül. Az első lépés talán a legnehezebb, hiszen a múlt feltárása fájdalmas és van olyan része a múltnak, mit többször is fel kell tárni ahhoz, hogy a hatása eltűnjön az életünkből. És van olyan múltbeli sérelem, amit szinte nem is lehet begyógyítani, csak meglehet tanulni vele együtt élni.