A legtöbb kórház működését csak idegen orvosokkal és nővérekkel lehet fenntartani. Vannak olyan intézmények, ahol a személyzet 50%-a (!) külföldi, sőt olyan is ismert, ahol az osztályos orvosok egyike sem tud rendesen németül. Alapvető gond a német nyelvi ismeretek hiánya. Sok beteg panaszkodik, hogy nem tudja megértetni magát az orvosával. Ez különösen ott mutatkozik meg, ahol nem az irodalmi (hochdeutsch) nyelvet beszélik (márpedig ez a köznapi gyakorlat!), hanem valamelyik dialektus honos. A betegeken kívül a kórházvezetés is panaszkodik, mivel a nyelvi nehézségek miatt már a mindennapi munkafolyamatok is nehezítettek.

A külföldi orvosoknak a munkavállalási engedély megszerzéséhez nem elegendő a diploma egyszerű bemutatása és elismertetése, idegen nyelvi ismereteikről szóló képességeiket is igazolni kell. Eddig elegendőnek bizonyult a B2, illetve C1 típusú európai referencia, ez azonban csupán általános nyelvi tudásról tanúskodik, ami az orvos-beteg kapcsolatban és az orvosok közti mindennapi érintkezésében (szaknyelv) messze nem elég. A Szövetségi Orvoskamara véleménye, hogy ezen túlmenően meg kell győződni a szakmai nyelvi ismeretekről is, vagyis ilyen irányú szóbeli és írásbeli vizsgát vár el, melyet már több tartományban be is vezettek, legújabban pedig a baden-württembergi kamara is szorgalmaz. A vizsga több részből áll: szimulált, orvos és beteg közötti beszélgetésből, melynek lényege a kórtörténet felvétele, ezek után következik a beteg bemutatása és a diagnosztikus, valamint a terápiás elképzelések ismertetése, a beteg felvilágosítása, és végül az orvosi levél (Arztbrief), azaz epikrízis megfogalmazása.

Egy tanulmányban 243 idegen anyanyelvű orvos német nyelvi ismereteit vizsgálták írásbeli próba alapján: csupán 20%-uk felelt meg a minimális követelményeknek. A Freiburgi Egyetem által összeállított ún. „betegkommunikációs" tanfolyam elvégzése után ez az arány már elérte a 75%-ot. Ezt a vizsgaanyagot időközben már jó néhány tartomány elfogadta, és be is vezette.

A megértés hiányosságai nem csupán bosszantóak mindkét oldalon, de jogi következményekkel is járhatnak. Németországban igen komolyan veszik például a minden részletre kiterjedő felvilágosítást. Ismerve a hazai és a német gyakorlat e tekintetbeli különbségeit, biztosan állíthatom, nem kevés problémát jelent ezen feltételek teljesítése. Annál is inkább, mert a betegtájékoztatást szakkifejezések nélkül, azaz a mindennapok nyelvén kell elvégezni, hogy a beteg megértse, miről van szó. Ha egy esetleges bírósági eljárás során kiderül, hogy a páciens az elégtelen felvilágosítás miatt perel, és bebizonyosodik az orvos ebbeli felelőssége, tetemes összeggel büntethetik a kórházat.

A bevándorló orvosoknak a nyelvi gondokon túl egyéb problémái is adódnak, ezek közé sorolandók a mentalitásbeli és kulturális különbségek, a honvágy, és északon a kedvezőtlen időjárás. (A nyelvi és az előbb felsorolt tényezők miatt jelentős azoknak a száma, akik néhány hónap után visszatérnek hazájukba, de erről a statisztika nem szól! Ez is megérdemelne egy külön írást.) Nem minden Németországban élő külföldi ismeri és jön összhangba az ott élők gondolkodásmódjával és életviteli szemléletével. Így tehát nemcsak nyelvi, de viselkedésbeli és lelki alkatból eredő gátak is léteznek. Ezeket azonban nem lehet tanfolyamokon elsajátítani, ehhez több évtizedes együttélésre van szükség, de még ez sem biztosíték az átalakulásra.

A német egészségpolitikai újságokban szóba hozzák, hogy miközben a bevándorló orvosok az ő országukat kisegítik a bajból, az orvost elbocsátó ország viszont minden egyes bevándorlóval szegényebb lesz, s nemcsak a kiképzési összegek hiábavalósága, de az egészségügyi ellátásból kimaradók hiánya miatt is. Tisztában vannak azzal, hogy a kevésbé tehetős országok az orvosokért folyó harcban a vesztesek oldalán állnak.